Két kis magzat beszélget egy anya hasában:
Te hiszel a születés utáni életben?
Természetesen. A születés után valaminek következnie kel ... Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is,
hogyan nézne ki?
Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt.
Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk.
Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp
nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De
mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a
köldökzsinór már most túlságosan rövid.
De, de, valami biztosan lesz. Csak valószínûleg minden egy kicsit
másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet
egyszerûen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös
zsúfoltság a sötétben.
Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, de
mindenesetre meglátjuk a mamát, és õ majd gondoskodik rólunk.
A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted õ mégis hol van?
Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetõen élünk.
Nélküle egyáltalán nem lennénk.
Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is.
No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is
érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg
azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk..
