A szeretet ünnepe múlt el. Mindenki máshogy szerette. Az ünnepet. Néha olyan emberi ez az egész. Máskor meg olyan emberien fos. József például egész évben a karácsonyra készül. A nagy napra, a szenteste meghittségére. A felfokozott állapotra, amikor átadja feleségének a két hónap alatt összevásárolgatott cuccokat. Ilyenkor igazán férfinak érzi magát és valóban szerelmesnek. Imádja nézni asszonya arcán a felelőtlen költögetés miatti felhőtlen örömöt. Teljes a szeretete.
József két nappal karácsony után válik teljesen frusztrálttá. Nagy ürességet érez ilyenkor, szeretetet már egyáltalán nem. Nem bír ránézni asszonyára, akire az összes megtakarított pénzét költötte. Haragszik rá. Mindenért. S mikor megérzi nője bőrén az ünnepi töltött káposzta illatát, tényleg forogni kezd a gyomra. Nem érti önmagát. Miért nem sikerült idén sem. Pedig mindent megtett. Üresre takarította a pénztárcáját, a fa alatt többször megölelte, és hónapok óta először őszintén csókolta meg párját. Most meg az a nagy semmi. Nem szereti jobban. Illetve egyáltalán nem. Ahogy eddig sem. József komolyan szorong és sportösszefoglalókat néz a sokadszori felismerés óta. Gyakran tévésorozatokat. Még kb. háromszáz napig, aztán készülni kezd, hogy ismét szerethesse feleségét. Egy kicsit. József, kérlek, hagyd abba. Felesleges próbálkozás, tudod te is. Plázákban venni ünnepi szeretetet? Baromság.
Vagy ahogy költőibben Péter fogalmazza: Ami hiányzik, azt nem lehet megszerezni sem csókkal, sem öleléssel, sem kedvességgel, sem hűséggel, sem esküvéssel, sem jó szóval, gyengédséggel, eréllyel, fenyegetéssel, semmiféle koldulással... Megpróbáljuk, persze. És jön a papucs. A sok tárgy, ajándék, blúz, kesztyű, gyűrű, nyaklánc - erről szól ma a karácsony. Sok mindent meg lehet venni. Örömöt, kéjt, vidámságot, mámort, még a hálát is, néha. De a szeretetet nem. Semmivel. Arra meg kell érni. Ez van. Költsd hát a pénzed inkább albérletre, kedves József. Menj, légy magaddal és gondolkozz, miért kell annyira a társas magány. Ha választ találsz, utat is fogsz. Hidd el.
----------------------------------------------------------------
Anna a férjét szereti húsz éve feleslegesen. Szerelmes belé, de a férfi már csak a lelkét kívánja. Néhanapján. A kapcsolat eléggé megviseli a nőt, mert párja hidegen közelít, mogorva, karácsonykor meg szimplán elfelejtette, hogy egyáltalán létezik.
Anna a férjét szereti húsz éve feleslegesen. Szerelmes belé, de a férfi már csak a lelkét kívánja. Néhanapján. A kapcsolat eléggé megviseli a nőt, mert párja hidegen közelít, mogorva, karácsonykor meg szimplán elfelejtette, hogy egyáltalán létezik.
Üres maradt a fa alja. Anna mégis reménykedik, hogy a férfi újra megszereti őt. Mindent megtesz, hogy segítse. Mosolyog, tesz, vesz, kérdez, magyaráz, simogat, üt, ver, kiabál. Hiába. Közömbösség a válasz mindenre. Elhagyni mégsem akarja, mert úgy érzi, a férfi az övé, a sors neki adta, nem engedi, hogy elmenjen mellőle. Sok hűhó. Más nem. Sírásig, tán sírig tartó esztelen harc a már rég elveszített férfiért. Azt mondom, Anna, menni kell. Rohadt gyorsan lépni, hogy legyen még idő friss levegőt szívni. Szívásból ez a hasznosabb fajta, ebben biztos lehetsz.
Ahogy Sándor írja: Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek. Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik. Az összhang legtökéletesebb és legszerencsésebb formája, mikor az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg, hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk. Még gyöngédséget és szenvedélyt is lehet zsarolni, de a szeretet szuverén.
Valahogy így van ez, Anna. Gyerünk, indulj, ne lábatlankodj tovább. Még orra esel. Na.
Újévet. Boldogabbat.
Marco
