Olyan ember, mint bármelyikünk: ügyfelekkel találkozik, vevőket szolgál ki, moziba jár, mos, főz. Akár mi is lehetnénk, leszámítva azt a gusztustalan szokást, mint a körömrágás, bőrevés, hajtépkedés. Vajon mi van a háttérben, mi okozza? Utánajártunk.
"Bajod van felnőtt korban? Biztos a gyerekkorodban történt valami." Valami ilyesmi ragad meg a legtöbbünk fejében a magazinpszichológia tanaiból. A gusztustalan szokások nagy részének eredetét viszont tényleg a gyerekkorban kell keresni. A körömrágás fejtegetésénél is innen indulunk, egészen pontosan az alvóállattól vagy alvórongytól. Ismerős tárgy, ugye? Nélküle nem lehet elindulni az oviba, kimosni tabu, és ha eltűnik, akkor összedől a világ, mert pótolhatatlan a szaga, az íze, az illata, de nem utolsó sorban bele lehet kapaszkodni. Ez a tárgy az első években az anya után a legnagyobb biztonságérzetet adja a gyereknek. Olyan, átmeneti tárgy ez, amelyik az anyához fűződő biztonságos kapcsolatot reprezentálja. Vannak viszont olyan kisgyerekek, akik nem tudják kivetíteni a biztonságot kereső erőt egy alvóállatba vagy alvórongyba, ehelyett a saját testükben keresnek menedéket, például elkezdik rágni a körmüket.
Az olyan férfiak, akik nem rágják a körmüket, helyette már-már feltűnő rendszerességgel igazítják helyre a golyóikat, szintén bizonytalanok. A kisgyerekeknél teljesen természetes, hogy a nemi szervükhöz nyúlnak, sőt, ha kellemes érzés társul mellé (és miért ne társulna?), akkor óvodás korban a maszturbálás is előfordulhat. Öt-hat éves korig ez még normálisnak is mondható. Később a közösség miatt erről a gyerekek nagy része a nagy publikum előtt leszokik, a nemi szervek érintésének ingere viszont megmarad. A biztonság hiánya mellett a másik jellemző oka a mélyről eredő félelem. Ha sarkosan akarjuk felvázolni a problémát, akkor a félelemből fakadóan az illető nem lesz képes megnyílni, nem tud alkalmazkodni, ahogy egyre idősebb és idősebb lesz, úgy lesz egyre kevesebb esélye a biztonságot adó társas kapcsolat kialakítására, végül pedig elmagányosodik. A jó munkahely viszont sokban javíthat a dolgon, hiszen megköveteli az alkalmazkodóképességet, ami a párkapcsolatban is alapvető fontosságú.
Mennyire nehéz is úgy kezet fogni valakivel, hogy annak láthatóan véresre van rágva a körme melletti bőr! A bőrrágás vagy bőrevés a biztonsághiánynál összetettebb problémákra utal. Benne van a körömrágással is összeköthető bizonytalanság érzése. Amikor nemcsak rágja, hanem véresre eszi a körme melletti bőrt, elfojtott agresszióra lehet a képben. A bőrevés mégis leginkább a félelemre utaló tünet, amely a személyiségfejlődés kora gyermekkori szakaszából maradt fent, amikor a száj és a kéz kapcsolata természetes. Felnőtt korban ritkán jön elő "csak úgy", aki korábban is hajlamos volt rá, annál fordul inkább elő. Az olyan változatai, mint a kéztördelés és a kézropogtatás, már sokkal gyakoribbak. Mintha azt mondanák: "én inkább ropogtatom a saját kezem, de nem a világ nyom engem".
Azok a kisgyerekek, akik a biztonságot kereső erőt nem a saját testükben találják meg (lásd: körömrágás), hanem a saját testük ellen fordítják, azoknál fordul elő a hajtépés vagy a sebek rendszeres elvakarása is. Olyan kényszercselekvések ezek, amelyek nyugtatóan hatnak arra, aki végzi őket. Hasonló ez, mint a lényegesen ártalmatlanabbnak tűnő, de ugyanúgy kényszeres kézmosás. A háttérben általában letiltás áll, az elfojtott düh vagy méreg tehet valakit kényszeressé, más vélemények szerint az ingersivárság is okozhatja. A megoldást jelenthetik például a küzdősportok, ahol megélhetik az agressziót és ahol az illető kénytelen kapcsolatba kerülni a teste minden porcikájával.
Ahogy a gyerekkori maszturbáció, és a nemi szervek felfedezése teljesen természetes, addig a testnedvekkel való játék is az. A távolba pisilés, a célba köpés, a nyálból fújt buborékok mellett a fikagalancsinok készítése is a gyerekek mindennapi tevékenysége közé tartozik. Egy négyévesekből álló óvodai csoportban több gyereknek van bányászengedélye, mint egy ugyanennyi tagokból álló felnőtt csoportban lenne. Az orrtúrásról később sem szokunk le teljesen, csak szabályozódik a tevékenység helye és ideje. A közösség mutat irányt abban, hogy mi az, amit még elvisel, és mi az, amit már nem, de általában az iskolába kerülés jelent éles határvonalat ebben is.
Köszönjük a segítséget Sükösd Enikő családterapeutának!