Unom, hogy mindig én vagyok aki mindenért szól, aki mindent felvesz. Mindent észrevesz.. Egyszerűen nem értem, mért nem lehet kicsit 'lazábban' venni a dolgokat.. vagy ha nem is lazábban akkor.. ÁÁÁÁÁÁÁáááááááááááááááááááá!!!!!!!!
"Emlékszem mikor oly csodálattal tekintettem rád... Mikor mindennek élénk s vidám színe volt.
Mikor még hittem a csodákban, s reménnyel telt szívvel a mellkasomban vártam a holnapot.. Az érzéseimnek egy csillagot lopott az égről a hajnal fénye.. Ajándékát, kezembe véve féltem, észre ne vegye senki se.. Kis ládikába zárva tartottam, hogy mikor egy fényes-lélek sem ragyog odafenn kiengedem, nekem tündököljön..
Aztán egy nap, mikor az ég üresen tátongva borult ránk.. 
Kinyitottam a ládikát, de üres volt. Az egykor reménnyel telt szívem, most hasad meg, s hullik ezer kicsi darabra.. Lassan folynak a könnyeim, majd egyre gyorsabban.. Mikor már érzem, hogy a levegőt se úgy veszem. Remeg mindenem. De amit az ereimben érzek.. Szépen lassan mindenhova eljut a fájdalom.
Aztán jön a legborzalmasabb érzés.-
Üres leszel hirtelen. Nincs semmi és senki, csak Te.. és a kínod."
