Beugrottak emlékképek. És belegondoltam, de jó lesz majd idén is! :)
Aztán rájöttem, hogy idén ilyen, már nem is lesz. Nagyon fájt ez a felismerés. :(
Nem tudom, hogy hogyan jutottunk el idáig, de Én majdnem sírva fakadtam. :-( Belegondoltam az eddigiekbe, olyan emlékek is előjöttek, amiről már teljesen meg is feledkeztem..
Nem tudom, megérteni, hogy miért kell ennek így lennie. Tudom, hogy jó lesz úgy is, ahogy, majd lesz, de mégsem lesz az igazi.. :(
A sok ökörködés, a sok közös emlék, élmény. :( Fáj!
Vajon, mostantól mindig így lesz?
Mi fiatalok is ezt visszük, majd tovább? Vagy lesz annyi eszünk, hogy mások legyünk? Egyáltalán van bennük, olyan vágy, hogy mások legyünk?
Eddig is éreztem, hogy a dolgok már régóta megváltoztak, de azt sose gondoltam volna, hogy ilyen helyzet áll, majd egyszer elő.
Ez igazságtalanság! És ezt nem fogom egy szó nélkül lenyelni.
Csak ezt még senki se tudja!! Eddig is éreztem, hogy Én "más" vagyok, de eddig ez nem volt ennyire látványosan éreztetve..
De most? Most, ütött igazán szíven a dolog. :-(
Borzalmas érzés!
Édesanyukám, nem mondd semmit, csak hallgatja Édesapukám véleményét, ami még nagyobb fájdalmat okoz neki. Megértem mind a kettejüket, bár igaz, hogy magam is közelebb állok a "Márpedig hangot adok a véleményemnek" táborhoz.
Sose voltam az a típus, aki véka alár rejtette volna a véleményét, főleg ha jogosnak/igaznak érezte azt.
https://www.youtube.com/watch?v=BWcC4OEnXls&feature=related
"..Reményt adhatsz pár mosollyal.."
