Csak néztem Őket, amint próbálnak egymással kezdeni valamit. Kissé bizonytalanok voltak az első lépések, az első félszeg pillantások.
Aztán, ahogy az este sötétje borított be mindent, egyre határozottabbak lettek.. Mintha a sötét feloldotta volna a gátlásaikat, a félelmüket a másiktól..
Közeledtek egymáshoz, érezhető volt a feszültség a levegőben.
Aztán történt valami és a feszültség egyszerre csak elillant, mint a köd a hajnal közeledtével.
A kezek egymásba fonódtak.. S minden megállt körülöttük. Egyetlen percre, minden megszűnt az Őket körülvevő világból.
Ám a következő pillanatban, azzal a lendülettel, amint megállt újra kezdődött minden más is. Nem tehettek semmit, hisz az időt senki sem tudja megállítani. Beszélgettek, sétálgattak és reménnyel telt szívvel éltek át, minden percet.
- Mondanám, hogy jól érzem magam veled. De az azt jelentené, hogy lelkileg már arra készülök, mikor nem leszek Veled.
- Tartalékolsz?
- Mondhatni.. Baj?
- Nem.
- Belőled merítek erőt.. Ha úgy vesszük, kihasznállak.
- Kiszipolyozol?
- Valami olyasmi. De lehet nem kellene.
- Mit nem kellene?
- Nem belőled kellene erőt merítenem.
- Lenne más is erre a célra?
- Van is..
- Van még egy kis időnk, tartalékolj amennyit csak bírsz.. Én nem sajnálom..
Hirtelen úgy éreztem megfagy a levegő, mint mikor télen látod a saját lehelleted. Mikor érzed, hogy a hideg a csontjaidig hatol, és már annyira fázol, hogy szinte már fáj… De mégsem indulsz el gyalog.. Csak vársz és reméled, hogy éppen ara sétál.
Minden egyes alkalommal, valahányszor igazán eltávolodtak egymástól érezni lehetett az űrt, ami köztük keletkezett. Hiszen már oly régóta vannak egymás mellett..
Ahogy teltek az órák egyre bensőségesebbé vált a kettőjük közt lévő „kapcsolat”.
Idővel, csak annyit láttam, hogy minden eltűnt.. Csak Ők ketten maradtak.. Nem tudom, más látta e Őket.. De én le sem vettem Róluk a szemem.
Felkelt a nap és a Hold maradt egyedül, a csillag letűnt az égről. Csak emlékét hagyta hátra, hogy ott volt valamikor és az érzést abban aki látta: Üres lett minden!
