Talán azzal kezdődött minden, hogy megszülettem. És majdnem meghaltam! Nem is értem, hogy történhetett.. De egyszercsak úgy éreztem, nem akarok felsírni.. Kivülről láttam az egészet.
Aztán az egyik nővér megütött. Többször egymás után, mintha ritmust verne..
Aztán utána kinyílt a szemem, sírtam.. Lemostak, bebugyoláltak és egyből átvittek egy másik szobába. Nem kerültem a kezébe, nem adtak oda neki, de Ő sem kérte:
"-Adják ide!"
Egy búrába raktak, onnan figyeltem a történéseket.
Aztán elszálltt tíz év. Igazából észre se vettem, mert nem érdekelt az idő múlása és néma sürgetése.
Nem volt szavakba önthető ez a tíz év.
Mintha csak napok lettek volna úgy múlt el, de én minden percét élveztem.
Főleg így visszagondolva, már csak a jóra emlékszik az ember.
Amit, akkor kimondtam gondolkodás nélkül, most mindazt lenyelem zogszó nélkül.
Fura mert, ahogy telik az idő annál inkább megtanuljuk a helyes mondatszerkezeteket, nő a szókincsünk..
S mi Emberek mégis egyre többet hallgatunk.
Sosem tudtam, hogy mi lesz velem s egy darabig az sem volt teljesen világos, milyen út áll előttem.
De talán nem is attól félek, hogy milyen az az út, hanem, hogy hogyan jutok a végére.
Nem tudom, lesz e bennem elég kitartás, erő, hogy végig csináljam.
Hitemnek minden mozzanatát áthatja ez az érzés..
És a rengeteg kérdőjel..
Semmit nem tudok, csak egyetlen egyet..
Nem adott nekem semmit.. De. Kaptam valamit, egy adományt..
Egy szempárt!
