Történt egyszer, hogy Dave, egy skót faluban lakó tízéves fiú messze elcsatangolt otthonától, fel egy magas szirtre, ahonnan a környező felföld tekintélyes részét belátta; az egymást érő szántóföldeket, a legelők határain álló omladozó kőfalakat, néhány sziklákkal tarkított, meredek erdőfoltot, s nem utolsósorban saját kicsiny házukat a népes falu belsejében. Batyujából kis fakardot húzott elő, melyet saját maga faragott ki egy vén tölgy ágából. Leszökdécselt a szirtről, s közben vadul csapkodta a kora őszi, fakó füvet. Lent, az aprócska völgyben patak csordogált, Dave fáradtan partjára heveredett, és napszálltáig bámulta az ég egyre színesebb felhőit. Mikor aztán hazatért, szülei veréssel fogadták, amiért ilyen sokáig elmaradt.
Dave szülei egész álló nap a földeken dolgoztak, s így tett Dave bátyja is. A család legifjabb tagjaként sokáig elnézték Dave-nek, hogy nem segít a temérdek munkában, hanem naphosszat álmodozva járja a vidéket, azonban ekkortájt kezdett már elmérgesedni a helyzet közte és családja között. A fiút lesújtotta a tudat, hogy felmenői közt mindenki szegény földműves volt, s őrá is ez a sors vár minden viszontagságával együtt. Kétségbe ejtette, hogy szülei minden áldott nap félholtra dolgozzák magukat, s ezzel semmivel sem jutnak előbbre, vagy közelebb rég elfelejtett álmaikhoz, hanem csak éppen hogy megvan a család napi élelme. Folyamatosan azért szenvednek, hogy tovább szenvedhessenek.
Dave szabad akaratából sohasem dolgozott volna a puszta létért, csupán az álmaiért. Miután ezt szüleinek is megemlítette, azok hosszú szobafogságra ítélték, melyet véget nem érő diótöréssel kellett töltenie. Ez azonban nem zavarta Dave-et túlságosan; kedvenc magányos szirtjét így is látta ablakából, s nem esett nehezére gondolatban odarepülni, ki a kárhozott faluból, mely előre megírja minden egyes tehetetlen lakójának sorsát.
Hűvös szeptember végi este volt, mikor Dave először pillantotta meg fenn a szirten a magányos lovast. Micsoda fenséges sziluett rajzolódott ki a szélcsípte, vörös láthatáron! Dave az ablakhoz préselte arcát, bámulta, mígnem saját kilélegzett párája el nem homályosította. Megtörölte az üveget, s újra csak nézte rezzenetlen. A lovas, mintha megérezte volna a rajta izzó tekintetet, felágaskodtatta lovát, hogy hosszú, büszke árnyékot vessen, majd leléptetett a magaslatról.
Másnap véget ért Dave szobafogsága, s ő napnyugtakor elszaladt a szirthez. Rohant, ahogy a lába bírta, de az olyan messze volt, hogy már magasan járt a hold, mikor a szikla lábához ért. Egy időre köd takarta el a szirt széles ormát, ám nemsokára fölszállt, megmutatva a magányos lovast, kinek testét és arcát fekete kámzsa takarta, s leheletfinom mozdulatokkal irányította díszesen szerszámozott fekete lovát.
Vágtában körözött odafenn, közel a szikla porladó pereméhez, amin kívül halálos mélység tátong. Néha fénylő kardot rántott elő, s belecsapott a kövek közt tenyésző magas, száraz fűbe. Szűkítette a kört, míg végül helyben forgott a nagy csataló.
Dave annyira belefeledkezett a fenséges látványba, hogy észre sem vette, hogy bekerítették. Néhány idősebb falusi fiú lopakodott ki utána a sötétben, hogy megleckéztessék, amiért annyira különbözik tőlük. Most fenyegetően csillant arcukon a holdfény, ahogy öklüket tornáztatva körbeállták. Dave könyörgőn nézett a fel a magányos lovasra, mielőtt a fiúk nekirontottak. Hirtelen szél lökte le őket róla, s ahogy Dave fölkelt, a fekete kámzsás lovast látta közvetlenül maga előtt, ha még egy kicsit előbbre dől, vérző orra elérhette volna a csataló szügyét.
Ám az egész jelenés valahogy homályos volt, mintha az emberi képzelet nem tudná finom részleteit pontosan kirajzolni. A múlt kísértete volt csupán? Vagy – ne adj Isten – a jövőé? Dave úgy vette észre, a falusi fiúk nem is látják: céltalan reszkettek a sötétben hol Dave-re, hol a szellemfényű holdra tekingetve. A lovas a fiúk nyakához érintette álomkardját, mire azok sikoltva iramodtak haza. Az egyik – a legmerészebb – nem átallott egy röpke pillanatra visszanézni, s belekiáltani az éjszakába: Egyszer még elkapunk, Dave!
Dave hálával, s kíváncsisággal tekintett a lovas sötétség rejtette arcába. Ő mindent megtestesített, amivé valaha válni akart, mégsem tudott róla semmit.
Hogyan tudsz ily szabadon élni, más emberekre nem hagyatkozva? – kérdezte tőle.
Szerinted én élek? – suttogta a magányos lovas, halkabban, mint az éji szél.
Ki vagy te? S mi vagy te? – ámuldozott Dave.
Az vagyok, akivé te is válsz, ha továbbra is álmokba menekülsz az élet elől.
E szavakkal a magányos lovas elvágtatott, s kardjával megszaggatta a fennsík rideg ködfelhőit.
Ettől kezdve Dave dolgozott legszorgalmasabban az egész családban, teltek az évek, s ő lassan férfivé érett. Ekkor feleségül vette egy gazdag paraszt kimondhatatlanul csúf, félszemű leányát, akit eredetileg Dave bátyjának szántak, és ő ugyan nem volt az a típus, aki előrébb helyezné az érzelmet az érdeknél, ezt az otromba vénlányt azonban mégsem akaródzott elvennie. Dave és a nála jóval idősebb rondaság boldog látszatházasságban éltek, napi egy-két szót váltva egymással. Gyermekük nem lett, s Dave ezt így tartotta jónak, mert félt, hogyha lenne, ugyanolyan ronda lenne, mint az asszony, s ő több rémséget nem tudna elviselni otthonában.
Dave kemény munkával töltötte a nappalokat, a földet az esőn kívül saját verítéke is öntözte. Ősszel annyi terménye lett, hogy teheneket és lovakat tudott rajta venni. Egy holdfényes éjjelen a falu néhány férfija összeállt, hogy megleckéztessék Dave-et, amiért jobb földműves lett, mint ők. Megbánták már, hogy valaha meg akarták őt változtatni. Birtoka határáig sem jutottak, mert egy magányos lovas várt rájuk a sötétben, kinek arcát fekete kámzsa rejtette. Felágaskodtatta nagy fekete csatalovát, kivont karddal rontott rájuk, s mind egy szálig lekaszabolta őket.
Reggel a köd véresen szállt föl a mészárlás mezejéről, s a falusiak el sem tudták képzelni, ki felelős e rémtettért. Köztudott volt, hogy a réten darabokban heverő férfiak irigyelték Dave gazdagságát, azonban egy falubeli sem gyanakodott Dave-re. Mindenki csodálta hihetetlen munkabírását és kitartását, mely sikerre vitte őt, s nagy megbecsülésnek örvendett a földművesek között. Senki sem gondolta volna, hogy a rendes, dolgos, légynek sem ártó Dave a nagy gazdagságát arra használja, hogy éjjelente fekete kámzsába öltözzön, csatalóra üljön és leszámoljon ellenségeivel, még ha így is volt valójában.
