-Nem érdekel, hogy mit gondolsz, csinálsz, vagy éppen nem csinálsz… Csak hagyjál már végre békét nekem!! –azzal hirtelen felindulásból rá vágta az ajtót. Én meg csak álltam ott és néztem ledermedve.
-Menj csak engem nem izgat! –jelentette ki hetykén Kriszti. A lány, akit gyerekkorunk óta jól ismertem, most új oldalát mutatta meg. Egy mindent magasról és vastagon leszaró nő állt előttem. Rá sem ismertem, nem tudtam hova tűnt a lelkis, szerény és nagyon nyugodt természetű „kislány” akinek még meg kell fogni a kezét a zebrán.
Nem láttam akkor semmit rajta, csak tette a szokásosat. Kávét tett fel, előkészítette a bögréket, kivette a tejet a hűtőből, a szekrényből pedig az édesítőt.
-Én nem kérek. –jegyeztem meg halkan.
-Biztos? Tudom, hogy szereted a tejeskávét és most jót is tenne. Szerintem.. – azzal a mozdulattal öntött tejet mind a két sárga alapon kék betűkkel díszített bögrébe.
Nem messze álltam tőle, mégis olyan távolinak éreztem, mint még soha.
Hallgattunk. Együtt, mint régen. De most mégis más volt. A bennem kavargó gondolatok, érzelmek. Karba tett kézzel állt, mereven bámult maga elé, most először éreztem, hogy felfogta a történteket. Láttam, hogy tér vissza az élet üveges tekintetébe, hogy árasztják el a könnyek, hogy kezd egyre összemenni.. Alig észrevehetően leengedte vállait, egyre szorosabbra fűzte mellei alatt karjait, ujjai játszottak gyászindulót a falkarján..
-Nem érdekel, hogy Ő mit gondol, de az annál inkább amit Te érzel.
-Nem érzek én már semmit. Csak próbálom átvészelni ezt az időszakot. –majd lassan megfordulva kitöltötte a kévát és belekapaszkodott a sajátjába.
-Talán ezt mégsem kéne. –azzal kivettem a kezéből a bögréjét és visszatettem a konyhapultra.
-Nem vagy az anyám.
-Nem is akarok az lenni. Csak az érdekeidet nézem.
-Persze.. Az enyémeket? –a kérdésében megbúvó gúny sértette, amúgy is sajgó fülem. A tegnapi vita a párommal, nekem sem tett túl jót. Sőt! Éreztem, hogy hat ki a saját problémám Krisztiékre. Nem tagadtam, hogy nekem is érdekem fűződik hozzá, hogy Attila megenyhüljön és Kriszti pedig vigyázzon az egészségi állapotára. De persze ezt nem mondhattam ki. Ez amolyan nyílt titok volt kettőnk között, amiről mindenki tud, ugyan akkor senki nem beszél róla.
*
Lassan teltek az órák. Alig akart elmenni ez a nap. A várakozás nehéz percei nyomasztóak voltak.. De nem tehettem egyebet csak vártam. Vártam valamire, ami egyszer és mindenkorra megpecsételheti az életem, az életünk, a jövőnk.
Kinyílt az ajtó, de olyan lendülettel, mintha valaki berúgta volna és már hallottam is Kriszti hangját:
-Jól van köszönöm szépen!
-Csak kérem vigyázzon magára. Tudja jobb félni, mint megijedni.
-Vigyázok magamra! Viszlát és további kellemes napot!
-Önnek is viszont kívánom. Viszlát! – azzal kezet fogtak és ki- ki ment a maga útján. Krisztivel a kijárat felé vettük az irányt a doktor pedig eltűnt az ajtó mögött.
-Na, minden rendben? – fordultam felé izgatottan. De ő csak a szeme sarkából pillantott rám, majd a foga közül szólt:
-Nyugodj meg. Igen minden rendben van! – majd tovább nézett maga elé, én pedig kezdtem magam nagyon hülyén érezni. Amit valahol el tudtam fogadni, de valahol pedig igazságtalannak is éreztem. Aggódom érte -értünk-, de kezdtem úgy érezni, hogy ezt Ő már inkább tehernek éli, meg, sem mint törődésnek.
Csendben sétáltunk egymás mellett. Nem szólt egy szót se, én meg nem erőltettem a beszélgetést, nem akartam bántani vagy nyúzni. Így utólag visszatekintve igen csak, megérdemelte volna a zaklatásom.
-Bemegyünk Attilához? –kérdezte hirtelen felém fordulva.
-Ha szeretnéd, bemehetünk.
-Beszélnék vele. – a hangjába szomorúság és fura mód fájdalom keveredett. Még én sem értettem, pedig ismerem jól a „lányt” illetve akkor azt hittem.
-Rendben! – mondtam kissé nyugtalanul.
*
Nem kellett félnem a kellemetlen beszélgetéstől, mivel hozzám se szólt. Csak majd megölt hideg kék szemeivel, melyek hatalmas villámokat szórtak rám. Én pedig ültem a kávémat kevergetve, a kanál koccanása a pohárral, ennyi, ami a csendet megtörte köztünk.
-Te saját magad ellensége vagy! – mondta ridegen Tamás.
-Az lehet, de még mindig jobb, mintha a Tied lennék. – fölényesen hátradőltem a széken, és keményen a szemébe néztem. Egy pillanatra megzavarodott, ujjainak ropogtatása buktatta le.
-Szeretlek! Ne akard, hogy ez megváltozzon! – azzal felálltam és ott hagytam.
*
