Zenét hallgattam, s egyszer csak kinyílt az ajtó..Éreztem, ahogy a hideg megcsap. És belépett! Ledöbbentem. Fel se fogtam, hogy Ő az, és hogy itt van. - újra! Csak néztem bambán magam elé, tekintete huncut boldogságot tükrözött. Szabályosan ragyogott Én pedig megfagyva néztem Rá. Amikor egy pillanatra visszafordultam, éreztem a keze hidegét a vállamon, lehelletének forróságát pedig a fülemnél véltem érzékelni..
Éppen, hogy csak meg nem kérdeztem: "Hát te?" Nem sok kellett, aztán magamhoz tértem a révületből s már csak az elillanó íveit láttam a csukott ajtónál.
Ahogy visszafordultam éreztem, hogy fut végig a testemen a hideg. Még magamon éreztem kékeszöld szemeinek égető hatását..
Nem hittem, hogy még van könnyem melyet el nem sírtam, akkor ott az nap.. Mikor meghalt bennem valami! Mikor minden egyes mozdulat iszonyú kínokkal járt, mikor minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, mikor egy Dédnagymama ült mellettem, fejem az ölébe hajtva zokogtam és menedéket kerestem minden és mindenki elől.
Már mindenki elment én pedig egyedül maradtam.. Egyes egyedül! Ahogy kinéztem az ablakon az elsuhanó kocsik közt véltem felfedezni egy ismerős négy kerekűt.. Hirtelen nem tudtam örüljek e vagy tovább sírjak?!
Aztán ismerős léptek zavarták meg a mélységes csendet. Úgy a karjaiba borultam volna, de kötötte a lábam a görcs, kezeimet pedig mintha egy kezelő irányította volna egy műszerfal mögül. Büszkeség? Ugyan dehogy! Egyszerű félelem.. Félelem, attól ami vár még Rám.. És az, hogy tudtam nem vár senki.. Aki pedig mégis várna.. Hát annak, mondhatom el legkevésbé mit is éltem át!
Aztán történt valami. Éreztem, hogy feszít odabent, hogy köt gúzsba és folyt meg ez az érzés... De nem tehettem ellene semmit. Csak egyszerűen állva vártam az ítéletemre, mikor megtudtam.. Istenem! Ember így még nem örült, hogy haza mehetett!!!
Otthon édes otthon, szokták mondani. Nekem akkor kissé keserédes helynek minősült, miközben itt van mindenki, akire mindig számíthatok,de itt vannak az olyan emlékek is amiket jobb lenne egyszerűen kitörölni. (P. 2004 ; P. 2008 ; P. 2008)
Egyetlen mozdulattal leradírozni az agyam emlékekért felelős részéről! Nem bánnám ha lehetne. A ház bizonyos pontjain történtek bizonyos dolgok, és ezek a dolgok harminc év múlva is rám köszönnek majd, igaz már addigra kopnak egy keveset.. De ugyan úgy itt lesznek! És pedig már ott járok, hogy az éjszakai alvásom fél és egy óra közé süllyedt.
Meddig bírom? Nem tudom.. Letesztelem, majd egyszer! . . .
