Vannak olyan napok melyek nem feltétlen szólnak rólunk. Még akkor sem, ha éppen rák vörösre sülve próbáljuk túlélni a nyilvános leégést, vagy mikor mindenki minket talál meg, hogy éppen lecsesszen valamiért.
Mikor csak nézel magad elé, és hallgatod, hogy ki mit mondd. Lehet fel se fogom, csak hallom és érzem itt legbelül..
Egyre nehezebb a levegővétel, szúr a mellkasom, és elemi erővel tör rám a zokogás.
Mikor érzem, hogy potyognak a könnyeim.. Mikor érzem, hogy valami dübörög bennem.. És csak egy gondolat cikázik bennem a fejemben, a szemem előtt, mint egy elekrtonikus szöveg szalag.
Nem akarok semmit, csak csendet.Hogy mindenki aki beszél, hallgasson el.. Ne halljam mit mondanak, csak azt lássam, hogy mozog a szájuk.
Nem érdekel, hogy s mint lesz. Csak hallgassanak el.
Ők nem tudják, de minden szavukat a mellkasomban érzem, minden egyes szavukat.. Érzem magamban! Nem azt érzem amit mondanak, hanem a szavaik súlyát s minden egyes kimondott szóval valóságot teremtenek.
Minden egyes fájdalmas tény csak megerősíti bennem..
Kétségbeesetten keresem a kiútat a tükör teremből. De nem találom, csak magamat látom.. És a szánalmas próbálkozásaimat a leküzdhetetlen ellen.
A gyomromban állandóan egy csómó van. A fejem helyén egy tuskó van, amin a favágó fia gyakorolja a hasogatás technikáját.. De mindig csak súrolja a tuskót..
Mindig csak éppen eléri. Nekem pedig minden lecsapás egy darabka a megtépázott életkedvemből..
Ilyenkor csak ülök és magam elé nézve kérdezem: Miért?
