Hiperaktív gyerek miatt mentem korábban dolgozni. Teljes mértékben egy emberes, ezt mondta Főnökasszonyom.
Nem mondom a telefonhívása után pár órával kezdtem el gondolkodni, milyen is lehet egy hiperaktív gyermek. Akit nem lehet lekötni, akit minden tevékenység csak pár percig érdekel.. Ma reggel már komoly aggodalom gyötört..
Timi olyan 08:30 fele jött meg, váltottunk pár szót "Bédéről"..
"-Bebe, Őt mára neked szántuk! Csak vele kell foglalkoznod, legyél mellette."
Aztán megjött maga a gyermek is. Nem is tudom, talán le kellett volna fényképezni engem.. Milyen arcot is vágtam..
Alig akart itt maradni, utólag kiderült Édesanyja hozta, kinek hófehér bőrén még a világoskék nyaklánc, karkötő is valósággal világított. Haja fáradt szőke, szeme hideg kék. Karja erősebb, mint egy átlagos nőé, ám ujjai hosszúkásak és vékonyak.
Oltalmazóan fonódott fia kezére, tekintete szelíd, megnyugtató.. Fiát biztatja maradjon, jó lesz itt ma, úgy, ahogy tegnap is jó volt.
Bizonytalanul ugyan,de tett pár lépést felénk, én a többiek mögött álltam, távolból figyeltem félénk mozdulatait, ahogy mégis inkább kihátrálna..
Lassan azonban elindult felénk, Timihez fordult elsőként. Vele már kialakult egy kapcsolat, érzelmi kötődés.
Odalépek hozzájuk, Timi bemutat, de rám se néz igazán. Csak félszegen felpillant, majd a fűvet vizslatja tovább érdeklődő tekintettel.
Tollasozni kezdtünk, nagyon pontosan üt. Magasra, hosszan száll a tollaslabda egyenesen át a szomszédba. Érti a magyart, de csak tőmondatokba. Ha valamit még sem értene meg elsőre, hangosan kérdez vissza: "-Mi?"
Nem sokáig bírta a tollast, lefeküdt a kiterített plédre, odaültem mellé. Simogatni kezdtem. A karját, hátát, oldalát. De csak a kézfejem hátoldalával, nem tudtam mit szólna a hosszú körmök "karistolásához."
Alaposan szemügyrevettem a hátát borító hegeket, vékonyka karját, megszámolhatóan kilátszó bordáit. Bőre meglepően finom, sima volt.
Az egyik széken ülő nagymama érdekes, s talán nem túlzok,ha megvetőnek titulálom rám vetett pillantását.
"-Mit simogatod azt a gyereket?" gondolatot tükrözte.. Amit még megfűszerezett a "-Vannak itt többen is!" érzés.
De mit sem törődve ezzel, tovább simogattam fáradt "gyermekem".
" -Rosszul aludtál éjjel?
-Igen.
-Pihenünk egy kicsit?
-Igen."
Nem érdekelt semmi, senki.. Csak csendben simogattam. Hagytam, hadd szenderedjen el kezem alatt.
Csúnya voltam és megszámoltam, tízenegy. Pedig a vágás.. Volt az húsz centi is. Nem érintettem kezemmel azt a területet. Ahogy telt az idő egyre inkább befészkelte magát egy gondolat a buksimba.. Csak néztem, hallgattam a lélegzését, apró mozdulatainak halk zaját.
Felém fordult, rám mosolygott.. Fehér fogai szinte vakítóan ragyogtak, tekintetében élet, szeretet égett. Mintha minden megoldható lenne egy mosollyal.
Ez az ami minden gyermekben él, s mire felnőnek a világot rágcsáló férgek Őket is megkóstolják. Így mosolyukba megveti lábát a cinizmus, a gúny, s minden olyasmi ami csorbítja a mosoly értékét, erejét.
Akkor éreztem, elfogadott. Tollasoztunk még egy keveset, majd a dolgos méheket számoltuk félig magyarul, félig olaszul. Megmutatta egy fogát, mi már nincs meg, a napokban esett ki. De nem fájt!
Nem sokkal később tépett nekem egy ilyen virágot, nem tudom milyen fajta. De nagyon kedves gesztus volt részéről! Míg én nem győztem megköszönni, addig kolleganőim idegeskedtek, hogy alig, hogy virágzik, de már épp, hogy csak van.. :)
Bementünk enni, végig mellette maradtam -melette kellett maradnom!! Ha lemaradtam hátra pillantva kutató tekintettel nézett felém.
Májkrémes kenyér, paradicsom. Ez volt a mai menü. Beleharapott, nem ízlett neki, de kérésemre újra harapott a kenyérből. Akkor sem nyerte el tetszését, így üres kenyeret evett paradicsommal, az nagyon bejött Bédének:)
Sikerrel zárult a tízórai, azonnal felállt az asztaltól, ahogy végzett és elindult kifelé. Mentem utána! Már azon törtem a fejem, vajon mivel ütjük el az időt.
Meglepetten tapasztaltam, hogy a szőnyegre feküdt. Mellé telepedve -válaszától tarva- kérdeztem félszegen:
" -Simogassalak?
-Igen."
Igényelte a testi kontaktust, az érintést, a törődést, a szeretetet.
Kijöttek a többiek is, Timi aggódni kezdett, lehet, hogy beteg a kisfiú.
" -Fejed fáj?
-Nem.
-Hasad fáj?
-Nem.
-Pihenünk?
-Pihenünk."
Most nem csak egyszerűen feküdt, hanem forgolódott. Hol háton, hol hason, hol oldalt.. Sehogy se volt jó, de én kitartóan simogattam. Mosolygott, huncutkodott. :) Nagyon aranyos volt!
Mimi tett két lavorba vizet, a gyerekek "lefürödhettek" :) Nagyon élvezték, Bédé is. Alig akart kiszállni a vízből. Markomban víz, hátát, karját, tarkóját "mostam" kicsit meg is csikiztem:) Édes volt. Készültek képek, de sajnos még nem tudom feltenni.
Mikor eljöttem integett, puszit adott és küldött. Ez a szeretet az egész napomat áthatotta!
Mint, amikor nem tudod merre indultál, némán az útnak neki vágtál.. S nem számít hova érkezel, mert a legfontosabb kikkel az Úton találkozol.. Míg célod eléred!
Hisz az életet, szeretetet teljeségében éled meg, emlékük Örökre megmarad akár a heg. S ha nem is érted kit mért vetett Útadba a sors, nem kell egyebet tenned.. Egyszerűen nyitottnak kell lenned.
