Grimm legszebb meséi
Csipke
Mackó tesók
Kincsesbolygó
Ez nem lehet szerelem
Félember vagyok
- Kérdeznék. De minek?
- Ha valamit tudni akarsz, akkor kérdezz.
- Élvezted?
- Igen.
- Megtennéd újra?
- Igen.
- Megbántad?
- Igen.
- Miért?
- Mert megbántottalak.
- Hazudsz.
- Miért tenném?
- Mert nekem akarsz jót tenni azzal, hogy elhiteted velem megbántad, mert akkor azt hinném, hogy te is rosszul érzed magad emiatt. Miközben megnyugtatod magad azzal, hogy egy hazugság már nem oszt nem szoroz a jelen helyzetben.
- Igen.
- Akkor miért?
- Mert nem akartam évek múlva is ezen rágódni..
- Mi?
- Ha nem teszem meg, akkor évekkel később az oldaladon is azt kérdezem magamtól: Mi lett volna, ha.. Ha kicsit merészebb vagyok.. Ha kicsit bátrabb, határozottabb, ha talpraesettebb vagyok.. Nem akartam kételyek közt leélni az életem!
- Nem kellett volna. Mért nem mondtad el?
- Mert akkor megnyugtatsz azzal, hogy jól döntök, ha hagyom elszaladni a lehetőséget.
- ….
- Én.. Én akartam dönteni a sorsomról. Arról, hogy később megbánom e vagy sem, esélyt akartam egy saját döntésre.. Ez akkora baj?
- Nem csak a saját sorsodról döntöttél és nem csak a saját életedet kímélted meg a kételyektől..
- Hogy érted?
- Már Bennem sincsenek kételyek, félelmek, gondolatok, amelyeket sehova sem tudok tenni az álmatlan éjszakák közepén.
- Mit akarsz tenni?
- Azt amit már régen meg kellett volna tennem.
Én meg csak néztem, néztem ahogy kisétál életem ajtaján.. De nem szólhattam egy szót sem, hiszen hagytam.. Nem tettem semmit, hogy maradjon.. Csak hagytam hogy elsétáljon, mert azt hittem, hogy így könnyebb lesz majd elviselni mindazt amit maga mögött hagyott..
De nem így lett.. A napok gyilkos lassúsággal teltek el, sőt a rájuk telepedett rutin és megszokás miatt, néha már azt hittem, hogy ugyan azt a napot élem újra és újra.. Kértem volna segítséget, de kitől?! Az egyetlen ember aki megértett elhagyott és minden oka megvolt rá.
Meghalni sem akartam, mert még ahhoz sem volt erőm. Csak feküdtem reggelente az ágyban a plafont bámulva. Régi képek ugrottak be, emlékek.. Olyankor mindig felültem az ágyon, a térdeimet a mellemhez húztam és átkaroltam a lábam. Mint egy gomba kb. olyan lehettem. Csak meredtem előre, mint egy autista, akinek olyan szép szeme van, hogy öröm nézni, s kicsit nyitva hagytam a számat, ezzel azt a látszatot keltve, hogy mindjárt megszólalok.. Pedig eszemben sem volt.
Nem érdekeltek még a saját dolgaim sem, nem, hogy a külvilág. Próbáltam túltenni magam a történteken, de nem ment.
Aztán.. Egyszer csak.. Egy reggel történt valami! Kisütött a nap, a felhők is eltűntek. Színeket láttam: zöldet, kéket, fehéret, lilát és bordót. A füvet, az eget, az arcomat, a szemem alját és a számat a tükörben. Fura érzés volt. Valahogy más érzés volt érezni, hogy újra élek.
Kitettem a lábam a lakásból, sétáltam. Pedig nagyon régen nem tettem. Szánalmasnak éreztem, a normális életbe való visszatérési kísérleteimet.
