Éjszaka sikerült végre pár órácskát aludnom,de hajnalban azt hittem, üvölteni fogok,de Istenesen.. Iszonyatos fájdalomra ébredtem, olyan hajnali 02:30 körül.
Reggel szinte alig tudtam magamról.. Mintha nem itt kellett volna felébrednem, úgy néztem körbe a szobámban, mintha, azt kérdezném: "Mit keresek itt?"
Volt benne valami, de az is lehet, hogy fel se kellett volna ébrednem.. Mennyivel egyszerűbb lett volna este lefeküdni és többé fel nem ébredni soha..
Ez a mai nap abból állt, hogy mentünk papírokat intéztünk. Lassan megint lesz személyim, lakcímkártya már van.. Szerencsére!
Nagyon fáj a bal karom, vért vettek,de alig bírom behajlítani, vagy ökölbe szorítani a kezem.. :/
"Szavaim fonnak körbe, szinte karomon érzem, hogy fonódnak szoros láncként rám. Nem ellenkezek, hogy is tehetném? Kiabálva viselném?? Ugyan minek a ripacs üvöltés, mikor a csend lassú gyilkosként hamarabb végez mindennel.
Némasággal tűröm sorsom, de könnyeim nem tudom tartóztatni.. Lesütött szemmel, csak sejtem, hogy Engem néz, döbbenetet érzek.. Aztán látom lesüti szemét Ő is, s hogy biztosra menjen kezével is takarja arcát..
Hallom, hogy beszél hozzám a kis hölgy, de nem értem minden szavát.
Gondolataim sincsenek igazán, de ott belül..
Éreztem, hogy valami meghal bennem! A bal karom hajlítani se bírom, megfagyok, mégis ég az arcom. Nyugodt vagyok, mégis remeg a gyomrom. Lélegzem, de még se élek, pusztán létezem."
